A legtöbb nő felé, élete egy szakaszán megjelenik az elvárás. Az elvárás női léte iránt és a hozzá kapcsolódó szerepek felé. A nő legyen gondoskodó, stabil, odaadó, házias, rendszerető, konyhatündér, anyatípus, emellett persze sportos és minden pillanatban csinos.

Tízen évesen talán sokan elképzeljük az életkort, amikor családot alapítunk és gyermeket vállalunk, aztán az életünk betűi máshogy sorakoznak és talán nem is érezzük húszas éveink vége felé sem azt, hogy az anyaság nekünk való feladat.

A női egyenjogúságunkhoz tartozik, hogy szinte ugyan úgy szerepet vállalunk az élet minden területén, mindenben részt akarunk vállalni mi is. Ennek azonban ára van. Az egyetem, végzettség megszerzése után, vagy még tovább tanulunk, vagy elkezdjük építeni karrierünket. Munkát vállalunk, megalapozzuk életünk építőköveit, miközben valójában még mindig keressük az utunkat. Majd ehhez a kusza képhez kapcsolódik, a stabil párkapcsolattal együtt megjelenő társadalmi nyomás, miszerint ideje gyermeket vállalni.

De honnan lehet tudni, hogy itt az ideje, hogy készen állunk? Tudunk-e majd elég jó édesanyák lenni?  Elég türelmesek lenni és jó döntéseket hozni? Tudunk-e értékeket átadni?

Véleményem szerint sosincs megfelelő idő, vagy tökéletesen optimális körülmények. Ezekre nincs is szükség. Egy gyereknek nem számít sem az élettér négyzetmétere, sem a játékainak a száma, a szülői biztonság sokkal inkább.

A gyermekünk legjobb szülei kizárólag mi lehetünk, senki más. Együtt tanulunk és együtt fejlődünk a családdá válás útján.